Amikor a Teknős - bugybugy-putypuruty - lemerült az iszapba, a Kecskebéka, aki éppen ott hűsölt, nagyon megörült neki, mert már régen nem találkoztak.
- Rumkumkumkum-humhumhum - üdvözölte, és mindjárt megkérdezte tőle: - Pumpum-vamvam-vamvamvam?
- Hudrubadra-mutymutykuty - felelte a Teknős.
Meghallotta a Vöröshasú Béka, és nem állta meg, hogy közbe ne szóljon:
- Ümmömm-ümmöm.
De ezt már a varangyos béka sem hagyhatta szó nélkül.
- Kvákkvákkvákkvák - mondta.
Jól elbeszélgettek.
A Róka a parton állt és fülelt. Szerette volna eltalálni, hogy miről folyik a társalgás odalent a víz alatt, de egy kukkot sem tudott ellesni belőle.
Szálltak a buborékok, hozták-vitték a titkos vízi beszédet. A Róka ide-oda fordította a fejét, és egyre beljebb lépdelt a partról a vízbe.
- Brekeke! - mondta egy apró zöld béka.
De a Róka így értette:
- Gyere be!
- Menjek be? - csodálkozott a Róka, és körülnézett. - Ki hív engem?
- Kva-kvákkvák - szólt a varangyos béka.
A Róka azonban így hallotta:
- A bátyád.
Nagyon megütődött ezen a válaszon a Róka, mert eddig úgy tudta, hogy a bátyja éppolyan kevéssé szereti a vizet, akárcsak ő maga.
Meg is kérdezte:
- Hát te mit keresel a vízben?
- Ümmöm, ümmöm - mondta a Vöröshasú Béka.
A Róka meg ezt értette:
- Fürdöm, fürdöm.
Oda néz, ahonnan a hangot hallotta, vagyis a vízbe, és látja, hogy csakugyan: ott áll a bátyja, éppen szemben.
(Azazhogy a saját tükörképe állt ott, azt nézte a bátyjának.)
- Brekeke! - kiabált megint a zöld béka, s ez most is éppen úgy hangzott, mintha ezt mondta volna: gyere be!
- Inkább te gyere ki! - felelte a Róka, és már nyúlt is a saját képmása felé, hogy kihúzza a vízből.
Hanem egy kicsit elhirtelenkedte a dolgot, megcsúszott, elesett, és fejjel előre, belepottyant a vízbe. Alig tudott kikecmeregni belőle.
- Hahaha! - nevettek a nagy békák.
A kisebbek meg így:
- Hehehe!
És volt ott egy egészen pici béka, az így nevetett:
- Hihihi!
A rókának szeme, szája, orra, füle, mind tele volt korommal. Nem látott, nem hallott, még a szimata is cserbenhagyta. Előbb fejjel ment neki egy vastag fának, aztán meg fölhemperedett egy erős gyökéren. De a végén mégis eljutott a folyóhoz, és megmosakodott.
- És aztán mit csinált? - kérdezte a Kisfiú.
- Mindjárt meghallod - mondta Rémusz bácsi.
Ment a Róka hazafelé a nagy országúton. Egyszerre csak meglátta Teknős apót. (A Nyúl már régen hazaszaladt, a Teknős azonban lassan járt.)
„Ha már a Nyulat nem csíphettem el - morogta a fogai között a Róka -, legalább elcsípem a Teknőst. Megérdemli, mert fejbe vágott, és ki tudja, nem szántszándékkal tette-e?”
Teknős apó is meglátta a Rókát.
„Jó lesz sietni, hátha még elbújhatok a gizgaz között - mondta magában. - A Róka alighanem azt gondolja, hogy szántszándékkal vágtam fejbe (egy kicsit igaza is van a dologban), és bosszút akar állni rajtam.”
De hiába sietett, a Róka utolérte.
- Hová sietsz, Teknős apó? - kérdezte tőle.
- Mármint hogy én? - álmélkodott az apó. - Életemben sem siettem, most sem sietek.
- Azt hittem, hogy talán rossz a lelkiismereted, és menekülsz előlem - mondta a Róka.
- Nem vétettem én senki ellen - felelte a Teknős. - A menekülés pedig nem szokásom, hiszen ha behúzódom a házamba, nincs, aki árthat nekem.
A Róka a fejét vakarta. Ami igaz, az igaz: azt a kemény páncélt, amit az apó a hátán hordoz, nem fogja a Rókának sem a foga, sem a körme.
De azért így válaszolt:
- Ejnye, de biztos vagy a dolgodban! Pedig én tudom ám a módját, hogyan pusztítsalak el.
- De hát miért akarsz elpusztítani, igen tisztelt barátom? - kérdezte az apó. - Sohasem volt bajunk egymással.
- Majd lesz ezután - felelte a Róka. - Az előbb úgy fejbe vágtál, hogy púp nőtt a homlokomon.
- Puszta véletlenség volt.
- És talán az is véletlenség, hogy a Nyúllal, az ellenségemmel léptél cimboraságra?
A Teknős látta, hogy a Róka mindenáron a vesztét akarja. Nem is védekezett, vitatkozott hát tovább, hanem behúzódott a házába, és meglapult a földön.
- No, lássuk, mire mégy velem!
- Hogy mire megyek? - nevetett a Róka. - Elviszlek a mészégetőkhöz, behajítlak a kemencébe. Abban a jó tűzben házastul megsülsz egy perc alatt!
Megijedt a Teknős. De nem mutatta ki, hanem így szólt:
- Nem bánom, tégy velem akármit. Csak valahogyan eszedbe ne jusson, hogy bedobj a folyóba. Ha már meg kell halnom, legalább ne szenvedjek sokat.
De a Róka mást gondolt:
- A kemence messze van. Inkább a malomba vetlek. Az a két kemény malomkő házastul megőröl egy perc alatt.
Még jobban megijedt a Teknős. De azért ezt válaszolta:
- Ennél okosabbat nem is tehetsz. Neked sem kell messzire elfáradnod, nekem sem kell sokáig szenvednem. Csak azt az egyet ígérd meg, hogy nem dobsz a folyóba.
Pedig hát egyebet sem akart, mint éppen azt, hogy a Róka a folyóba dobja. A Róka meg hirte-len¬jében megfeledkezett arról, hogy a teknősök a vízben még otthonosabbak, mint szárazon. Éppen ezért, merő kajánságból, elhatározta, hogy éppen oda veti a Teknőst, ahová a leg-kevésbé kívánkozik: a folyóba.
- A Nyúl is éppen így csapta be a Rókát, amikor odaragadt a szurokbabához, és könyörgött, hogy ne hagyja ott az úton - szólt közbe a Kisfiú.
- Ilyesformán - bólintott Rémusz bácsi. - Hiszen a Teknős épp a Nyúltól tanulta ezt a fortélyt. De a Róka még a saját kárán sem tanult, úgy elvette az eszét a gonoszság.
- Mondd tovább! - kérte a Kisfiú.
- Mondom - felelte az öreg.
- Szóval azt kéred, hogy ne dobjalak a folyóba? - vigyorodott el a Róka. - Tudd meg, hogy oda doblak, ahová akarlak.
- És hová akarsz dobni? - kérdezte az apó.
- Éppen a folyóba! - felelte a Róka.
Mindjárt fel is emelte Teknős apót (nem volt valami nehéz), és vitte a folyóhoz.
Az apó tessék-lássék nyöszörgött, jajongott, de titokban alig várta már, hogy odaérjenek. Azt remélte, hogy a Róka egyszerűen behajítja majd a vízbe, ő pedig gyorsan elúszik, és befúrja magát az iszapba.
Igen ám, csakhogy a Róka biztos akart lenni a dolgában. Nem dobta be a folyóba a Teknőst, hanem megragadta a farkánál fogva (a farka végét ugyanis gondatlanságból kint felejtette az apó), és úgy nyomta a víz alá. A Teknős mozdulni sem tudott.
Mit tegyen? Kidugta a fejét, és kiabálni kezdett:
- Jaj, jaj, jaj, elmerülök! Fogj meg gyorsan, mert elvisz a víz!
- Mit ordibálsz? - szólt rá a Róka. - Hiszen fogom a farkadat!
- Jaj, dehogyis fogod! Egy korhadt gyökeret markolsz. Ereszd el gyorsan, és fogj meg, mert mindjárt elsodor az örvény!
Zavaros volt a víz. A Róka hiába meresztgette a szemét, nem látta, hogy mit szorongat: a Teknős farkát-e vagy egy fa gyökerét.
Az apó pedig csak jajongott tovább:
- Jaj, elmerülök! Jaj, megfulladok!
Hátha igazat beszél a Teknős?
A Róka eleresztette, amit fogott, és gyorsan oda kapott, ahol az apó farkát gyanította.
Csakhogy a Teknős még gyorsabb volt (amilyen lassan járt a szárazon, olyan fürgén mozgott a vízben), kieresztette a lábait, egyet-kettőt csapott velük, és máris bent úszott, messze a folyóban, ahol a Róka már nem érhette utol.
Egyszer még felbukkant, de csak azért, hogy jót nevethessen a felsült Róka szemébe, azután - bugybugy-putypuruty - lemerült a puha iszapba.
Egy napon, estefelé - lippiti-klippiti - Mezeiék háza felé tartott a Nyúl. Uzsonnára volt hivata-los a derék asszonysághoz és a kedves lányaihoz. Útközben megállt, felszegte az orrát, a levegőbe szimatolt.
„Mezeiné háza felől finom illatot hoz a szél - állapította meg. - Úgy látszik, mézes sütemény készül a számomra. Ez a legkedvesebb csemegém, mindig is az volt. Úgy látszik, Mezeiné még emlékszik rá. Sietek is, nehogy elkéssem.”
Siettében azonban nem nézett a lába alá, úgyhogy megbotlott valamiben, majdhogy orra nem bukott.
Nézi, hogy mi az a valami, és látja, hogy nem más, mint Teknős apó. Jobban mondva csak a házát látta, mert az apó első ijedtségében hirtelen maga alá húzta fejét, farkát, négy lábát.
A Nyúl megkopogtatta a Teknős házának tetejét.
- Itthon vagy, apó? - kérdezte tréfásan (mert hiszen a Teknős sohasem hagyta el a házát). - Ha itthon vagy, dugd ki a fejed bizalommal. Én vagyok itt, jó barátod, a Nyúl.
Igaz: a Nyúl és a Teknős jó cimboraságban éltek, amióta csak ismerték egymást. De a Teknős már tapasztalt egyet-mást az életben, és ezért előbb csak óvatosan kandikált ki a páncélja alól. Hanem amikor meglátta, hogy csakugyan a Nyúl áll ott, nagyon megörült.
- Igazán te vagy az? - kiáltotta. - Megvallom, egy kicsit rám ijesztettél. Hová igyekszel ilyen sebbel-lobbal?
- Mezeiékhez tartok. Hát te?
- Csak úgy sétálgatok. Levegőzöm, nézelődök.
- Hát akkor gyere velem. Útközben elbeszélgetünk, már úgyis rég nem láttuk egymást.
Teknős apó szabódott, hogy így meg úgy: nem akar hívatlanul beállítani egy idegen házba, hiszen nem várja oda senki. Talán még terhükre is lenne.
- Mezeiné ilyenkor estefelé, munka után szívesen lát minden jó szándékú állatot - biztatta a Nyúl. - Az asszonyság is, a lányai is bizonyosan örülni fognak, hogy megismerkedhetnek veled.
- Nem tudom, illendő dolog-e - tépelődött az apó.
- Mézes sütemény lesz uzsonnára - felelte a Nyúl.
Erre aztán már nem habozott tovább a Teknős.
- Gyerünk! - mondta.
Sietett - amennyire tudott. A Nyúl meg lassan ment - amennyire tudott. Így aztán valahogyan nagy nehezen lépést tartottak.
Útközben volt idejük a beszélgetésre. Szó esett erről is, arról is.
A Nyúl elmondta a szurokbaba történetét, meg hogy hogyan nyergelte meg a Rókát, és hogyan fejte meg az irigy Tehenet.
A Teknős, nem elég, hogy lassan járt, ráadásul úgy támolygott, döcögött a nevetéstől, hogy kénytelen volt minduntalan meg-megállni.
De azért nagy sokára mégis eljutottak Mezeiék kapujához. A lányok viháncolva elébük futottak, és betessékelték őket a házba.
- Ez aztán kedves meglepetés! - örvendezett Mezeiné asszonyság. - Hogy egyszer végre Teknős apó is meglátogat bennünket! Tessék, foglaljanak helyet, érezzék jól magukat nálunk!
A Nyúl leült az egyik székre. De hová üljön a Teknős? Hiszen a legmagasabb székről sem éri fel az asztalt. (Pedig az asztalon már ott állt egy tányéron, magas halomban a vendégváró, finom mézes sütemény.)
Teknős apó bánatosan pislogott a földről a magasba.
Végül is a báránykisasszonykák előhoztak egy háromlábú, virágnak való állványt, és fel-segítették rá Teknős apót. Onnan éppen elérte az asztalt.
- Tessék, vegyenek, ne kínáltassák magukat! - biztatta az asszonyság a vendégeit, s azok vettek is bőségesen.
Uzsonna közben erről is, arról is beszélgettek. Mezeiné megemlítette, hogy milyen jól festett a Nyúl a minap a Róka hátán. A lányok kacagtak, mintha csiklandozták volna őket. Mezeiné is nevetett, Teknős apó is.
A Nyúl pedig mosolyogva szivarra gyújtott, hátradőlt a székén és így szólt:
- Sajnos, tegnap úgy meghajszoltam szegény lovamat, hogy lesántult. Azt hiszem, eladom a vásáron.
Ezen megint jót nevettek valamennyien.
- Csak add el! - biztatta Teknős apó. - Hanem annyit mondok, valami távoli vásárra vidd, mert nekünk már elegünk van belőle.
- Csak nem követett el valamit a te rovásodra is? - kérdezte a Nyúl.
- Nagyon megbántott a múlt héten - felelte az apó. - Rám kiáltott az úton, mégpedig mindenki füle hallatára: „Hogy vagy, Büdösjankó?”
- Büdösjankó! - kiabálták a lányok, és nagyokat vihogtak. - Büdösjankó!
- Nincs ezen semmi nevetni való! - intette őket az anyjuk. - Felháborító, hogy egy ilyen jött-ment csirketolvaj (aki, mellesleg szólva, maga sem mondható valami jószagúnak) csúfnéven szólítson egy tiszteletre méltó, javakorabeli teknőst!
- Bizony, felháborító - bólogatott, kondor szivarfüstöt eregetve, a Nyúl. - A helyedben nem hagynám annyiban a dolgot.
- Nem is hagyom - felelte Teknős apó. - Csak még meg kell gondolnom, hogy mit tegyek.
Egyikük sem tudta, hogy a Róka (aki észrevétlenül nyomon követte a Teknőst és a Nyulat) már régóta ott áll a hátsó ajtónál, és a fülét a kulcslyukra szorítva hallgatózik.
Csak arra riadtak fel, hogy nyílik az ajtó, és a Róka betoppan a szobába.
- Jó estét, tisztelt társaság! - köszönt csúfondárosan a Róka. - Jó mulatságot kívánok, kedves hölgyeim!
Úgy látszik, nem volt kíváncsi, ki milyen szívesen viszonozza az üdvözlést, hanem egy hatalmas ugrással a Nyúlra vetette magát. És alighanem meg is fogja (mert a Nyúl még fel sem ocsúdhatott meglepetéséből), ha ugrás közben meg nem billenti azt a virágállványt, amelynek tetején Teknős apó üldögélt.
Az állvány feldőlt, és Teknős apó nagy koppanással a Róka fejére esett.
Kemény páncélja volt az apónak, és jókora súlya is. Neki magának nem történt baja, a Róka azonban úgy megszédült az ütéstől, hogy egy pillanatra behunyta a szemét.
Az az egy pillanat elég volt, hogy széjjelrebbenjen a társaság. Mezeiné és a lányok, asztalt, széket felborítva, kimenekültek a kertbe, Teknős apó pedig bemászott az ágy alá.
Hát a Nyúl? Az választotta a legfortélyosabb búvóhelyet.
Tudni kell, hogy valamikor szabad tűz égett a tűzhelyen, felette széles szájú füstfogó kémény nyílt. Hát ebbe a széles szájú füstfogó kéménybe kapaszkodott fel villámgyorsan a Nyúl.
Mire a Róka felnyitotta a szemét, és széjjelnézett, már senkit sem talált a szobában.
Sajgó feje búbját tapogatva ide kémlelt, oda kémlelt, ide szagolt, oda szagolt: hiába, mintha a föld nyelte volna el Mezeiné asszonyságot, a lányait és a vendégeket.
Már-már azon volt, hogy hazamenjen, amikor egyszer csak hatalmas prüsszentést hall vala-honnan a magasból.
- Hápci-háhá!
„Varangyos béka legyen a nevem, ha ez nem a Nyúl!” - mondta magában.
Az prüsszentett csakugyan: a Nyúl. Alighanem a füst és a korom csiklandozta az orrát.
Vagy talán szándékosan prüsszentett, hogy a Róka felfedezze?
Az is kitelik tőle.
Annyi bizonyos, hogy a Róka visszafordult az ajtóból, még egyszer alaposan körülnézett a szobában, és felfedezte a széles szájú kéménynyílást.
- Megvagy! - kiáltotta. - Tudom már, hogy hová bújtál.
A Nyúl nem felelt.
- Nem mersz szólni, ugye? - ingerkedett a Róka. - Pedig ugyan hiába hallgatsz már. Csak a kéményben lehetsz, sehol másutt!
De a Nyúl erre sem válaszolt.
Most már egy kicsit elbizonytalanodott a Róka. Hátha nem is a kéményből hallatszott a prüsszentés. Bedugta a fejét a kémény száján, és szemét tágra nyitva, felfelé bámult.
Csak erre várt a Nyúl: egy marék kormot zúdított a Róka szemébe, szájába.
Csípte a Rókának a korom a szemét, torkát kegyetlenül. Nem is gondolt már semmi egyébre, csak arra, hogy minél hamarabb megmosakodhassék a folyóban. Köhögve, harákolva, vinnyog¬va, szemét törülgetve tapogatódzott ki a házból.
Mezeiné és a lányok pedig visszatértek a szobába, Teknős apó is kimászott az ágy alól.
Amíg a háziak sebtében rendbe tették a szobát, a Nyúl is leereszkedett a kéményből. Bundája, bajsza, de még az orra hegye is fekete volt a koromtól.
Mezeiné vizet, szappant, törülközőt kerített.
- Sajnálom, hogy ilyen felfordulást és szemetet okoztam - mentegetőzött a Nyúl, miközben megtisztálkodott -, de hát másképpen nemigen szabadulhattunk a Rókától.
- Szót sem érdemel - felelte a derék asszonyság. - A lányok majd összeseprik a kormot. Addig is üljünk vissza az asztalhoz, és együk meg a maradékot a nagy ijedségre.
Úgy is tettek, jó étvággyal elfogyasztották az egész halom mézes süteményt.
Amikor aztán Teknős apó és a Nyúl, megköszönve a szíves fogadtatást és a pompás uzsonnát, hazafelé indult, Mezeiné egészen a kertajtóig kísérte őket.
- Viszontlátásra! - búcsúzott tőlük. - Legyen máskor is szerencsém!
Lassan besötétedett. Már a méh is elrepült, a lusta béka is elaludt a tocsogóban, de a Tehén még mindig nem bírta kihúzni a szarvát a fából.
Nagyot bődült, hátha meghallja valaki. De senki sem hallotta meg.
Feljött a hold. Meglátta egy szúnyograj a Tehenet, leszállt rá, csípte, ahol érte. De a Tehén csak nem bírta kihúzni a szarvát a fából.
Szél kerekedett, megeredt az eső. Hanem a Tehén, akárhogy erőlködött is, még akkor sem bírta kihúzni a szarvát a fából.
Megvirradt, kisütött a nap, de a Tehén még mindig ott állt, beszorult szarvval, az eperfa alatt.
Addigra azonban úgy megkínozta az éhség, hogy még egyszer nekirugaszkodott, erősebben, mérgesebben, mint eddig bármikor - és egyszerre kiszabadult a szarva az eperfa törzséből, ő maga pedig a hirtelen rándítástól leült a földre.
Nem gondolt akkor semmire: sem a hazamenésre (pedig otthon már bizonyosan nagyon várták), sem a bosszúállásra - csak egyre gondolt: arra, hogy előző nap nem vacsorázott, aznap nem reggelizett. És amúgy ültében mindjárt nekilátott a harmatos, ropogós zöld fűnek.
Hanem még jóformán el sem verte az első éhségét, amikor lépéseket hall: lippiti-klippiti, lippiti-klippiti. Jött a Nyúl, hogy megnézze, hogyan töltötte az éjszakát a Tehén az eperfa alatt.
„No, megállj! - gondolta magában a Tehén. - Most az egyszer én szedlek rá téged!”
S azzal gyorsan odafutott az eperfához, visszadugta a szarvát a lyukba (persze, csak gyengén, óvatosan, hogy újra bele ne szoruljon), és megállt a fa alatt, leszegett fejjel, mintha el sem mozdult volna onnan. Csak éppen azt a kis füvet rágta meg, nyelte le sietve, ami még a szájában maradt.
A Nyúl azonban szemfülesebb volt, mint a Tehén gondolta. Már a távolból meglátta, hogy a Tehénnek mozog a szája és a nyeldeklője. És hogy egy szál fű tapad az orrán.
„Csak óvatosan! - intette magát. - A Tehén füvet legelt, amíg én nem voltam itt. Ez pedig nem jelenthet mást, mint hogy sikerült kihúznia a szarvát a fából. Jó lesz vigyázni, mert a néni valami huncutságot forral. No de korán keljen fel, aki rajtam akar kifogni!”
Úgy tett, mint aki nem vett észre semmit.
- Jó reggelt, nénike! - köszöntötte a Tehenet. - Hogy szolgál a kedves egészséged ezen a szép, derűs reggelen?
- Rosszul, nagyon rosszul - felelte a Tehén. - Egész éjjel le sem hunytam a szememet. A lábam is reszket a fáradtságtól, a nyakam is megfájdult. Vagy talán azt hiszed, jó dolog leszegett fejjel, mozdulatlanul ácsorogni egy fa tövében?
- Ejnye, ejnye! - adta a Nyúl a sajnálkozót. - De hát miért nem próbáltad kihúzni a szarvadat a fából?
- Mást sem csináltam. Hanem akármennyit próbáltam is, sehogy sem sikerült. Segíts rajtam, pajtás, hiszen miattad ért ez a szerencsétlenség!
- Mondtam már, hogy szívesen segítenék - válaszolta a Nyúl -, de sajnos, túlságosan kicsi és gyenge vagyok. Akárhogy ágaskodom is, nem érek fel a szarvadig.
- De a farkamat csak eléred?
- Azt igen, ha nagyon igyekszem.
- Hát akkor markold meg jól a bojtját, és ha szólok, húzz rajta nagyot.
A Nyúl kitalálta, hogy mit tervel a Tehén: a közelébe akarja csalni, hogy ha már ott van, felrúgja vagy felöklelje.
„Ravasz vagy, Tehén néne - kuncogott magában. - Csakhogy nem könnyű ám túljárni az én eszemen!”. Ezt felelte:
- Attól félek, hogy nem sok hasznomat veszed. De ha mindenáron ezt kívánod, megtehetem éppen.
Feküdt ott egy hosszú csipkeág, azt felemelte (a Tehén nem látott semmit, mert a fatörzs eltakarta a szemét), és az ág tüskés végét beakasztotta a Tehén farka bojtjába.
- Húzhatom? - kérdezte.
- Húzd! - kiáltotta a Tehén.
A Nyúl jó messziről meghúzta a tüskés ágat.
A Tehén azt hitte, hogy a Nyúl ott áll mögötte. Mind a két lábával nagyot rúgott hátrafelé. De persze csak a levegőt találta.
Dühösen kirántotta a szarvát a fából, hogy azzal rontson rá a Nyúlra. De hol volt akkor már a Nyúl? Futott a réten át, jókedvűen, hazafelé - lippiti-klippiti, lippiti-klippiti -, még csak nem is nagyon szedte a lábát, mert tudta, hogy a Tehén amúgy sem ér a nyomába.
A Nyúl felszaladt egy kis dombra, leszaladt a másik oldalon, ott, az ösvény mellett beugrott egy sűrű bokorba.
Amikor a Tehén lihegve, fújtatva arra rohant, vastag hangon rákiáltott:
- Hová, hová, Tehén néne? Kit kergetsz?
A Tehén nem ismerte meg a hangját, látni meg nem látta, mert a sűrű bokor mindenestül eltakarta a Nyulat. Megállt egy pillanatra.
- A Nyulat kergetem - felelte. - Merre futott?
- Színét sem láttam - mondta a Nyúl - Hanem amott, a domb túloldalán hallottam valami hajcihőt.
- Onnan jövök éppen.
- Hát akkor fordulj vissza - tanácsolta a Nyúl. - Mert mintha most is onnan hallanám a Nyúl lépéseit: lippiti-klippiti, lippiti-klippiti... Ha nagyon sietsz, talán még utoléred.
A Tehén elnyargalt, fel a dombra, le a dombról, vissza a mezőre.
A Nyúl pedig elnyújtózott a bokor alatt.
„Kifogtam a Rókán, kifogtam a Héján, kifogtam az irigy Tehénen - nevetett magában elégedetten. - Rám fér egy kis pihenés.”
Jókedve volt a Nyúlnak, ahogy hazafelé bandukolt. Hogyne lett volna jókedve! Hiszen megint megbizonyosodott afelől, hogy: többet ésszel, mint erővel - és ezt jól esett tudnia, mert ereje nem volt valami sok, és ezért inkább csak az eszére hagyatkozhatott.
Hanem akármilyen jókedve volt is, a járás egy kicsit nehezére esett, mert a tagjai meg-gémberedtek a szűk faodúban, ahol szinte moccanni sem tudott, a szája pedig valósággal kiszáradt a szomjúságtól, hiszen azon a kis sárgarépán kívül, amivel Mezeiné és a lányai kínálták meg, jóformán egész nap nem jutott sem ételhez, sem italhoz. Nézegetett is jobbra-balra, hogy hol szerezhetne egy kis frissítőt.
Hát ahogy megy az úton, jobbra-balra nézelődve, egyszer csak meglátja Tehén nénit, amint egy lombos, árnyékos eperfa tövében kérődzik. Csak úgy feszült a tőgye a sok tejtől.
„Épp ez kell nekem! - gondolta magában a Nyúl. - Nincs jobb a langyos tejnél. Be jól esnék, ha Tehén néni adna egy-két kortyot!”
Mindjárt le is tért az útról, és átvágott a réten, hogy odamenjen a Tehénhez, ámbár, igazság szerint, nemigen bízott a dologban. Ez a tehén ugyanis fukar, irigy természetű állat volt. Nem adott saját jószántából tejet senkinek, pedig neki magának nem is volt szüksége rá, hiszen a borjai már nagyocskák voltak, és szopás helyett lassacskán rákaptak a legelésre.
No, mindegy, a Nyúl letért az útról, átvágott a réten, és odalépett a Tehénhez.
- Adj’isten, néni! - köszöntötte. - Hogy van mindig?
- Köszönöm kérdésedet, csak megvagyok - felelte a Tehén. - Hát te hogy érzed magad?
- Én sem panaszkodhatom.
- És a kedves családod? - érdeklődött a Tehén. - Rég nem láttam a feleségedet és a kis nyúlfiakat. Jól érzik magukat?
- A nagyobbik fiam egy kicsit náthás volt a minap - felelte a Nyúl. - Máskülönben rendben van minden.
- Az ilyen pajkos gyerekek hamar meghűtik magukat. Addig hancúroznak, amíg kimeleg-szenek, aztán hideg vizet isznak, és kész a baj.
- Intem is őket eleget - bólogatott a Nyúl. - Hanem ami azt illeti, én is nagyon szomjas vagyok. Jólesnék egy kis langyos ital.
A Tehén gyorsan másfelé terelte a szót. Hirtelenjében nem jutott az eszébe egyéb, hát újra megkérdezte:
- Szóval jól vagytok valamennyien? Az asszony, a gyerekek?
- Csak úgy lassacskán, tűrhetően - mondta a Nyúl. - Nekem sincs más bajom, mint ez az átkozott szomjúság...
- Örömmel hallom, hogy jól vagytok valamennyien - vágott közbe a Tehén. - Nagy szó az manapság, ezekben a nehéz időkben!
- Most is pompásan érezném magam - folytatta a Nyúl -, ha ez a rettenetes szomjúság nem gyötörne. Egy-két korty friss tej, az kellene. Majd elepedek, olyan száraz a torkom.
- Hát a férjemről nem is kérdezel? Nem érdekel az egészsége?
- Igaz is! - mondta a Nyúl. - Bika bátya jó egészségben van?
- Hál’isten, egészséges, mint a makk - felelte a néni. - Erős, vidám, bátor: nincs nála különb bika az egész környéken.
- Örömmel hallom - felelte a Nyúl. - Hanem ami engem illet: nem bírom tovább a szomjú¬ságot.
- Nincs is rosszabb annál - ismerte el a Tehén. - Leghelyesebb, ha elszaladsz a forráshoz, nagyon dicsérik a vizét.
- Messze van a forrás. Egy kis tejre vágyom leginkább. Nem adnál egy kortyot?
A Tehén úgy tett, mintha nem hallaná.
- A nagybátyádról és az unokaöcsédről még nem érdeklődtem - mondta. - Jól vannak ők is?
- Azt kérdeztem: nem adnál egy kevés tejet?
- Mezeiné asszonyságnál mikor jártál? - tudakolta a Tehén. - Ha látod, mondd meg, hogy tiszteltetem. Remélem, jól érzi magát.
A Nyúl belátta, hogy ilyen módon nem boldogul. Furfanggal próbálkozott.
- Van ám valami, ami a tejnél is jobban oltja a szomjat - mondta. - Mégpedig a zsenge eper.
- Színigaz! - helyeselt a Tehén. - Mások is mondják. De hát akkor miért nem eszel epret?
- Sajnos, nem érem el - válaszolta a Nyúl. - Fára mászni pedig nem tudok. Pedig nézd csak: valósággal roskadoznak az ágak, annyi eper termett rajtuk.
- Szívesen segítenék, ha tudnék - mondta a Tehén. - De hát én sem vagyok elég magas, fára mászni pedig annyira sem tudok, mint te.
- Nem is kívánok én tőled effélét. Inkább arra kérlek, hogy taszítsd meg egyszer-kétszer a szarvaddal a fa törzsét. Ha jól megrázod, bizonyosan lehullik néhány szem eper.
- Hát ezt éppen megtehetem - felelte a Tehén, aki örült, hogy a Nyúl lemondott a tejről. - Ha én egyszer megrázom, valóságos epereső esik majd.
Azzal hátrált egy keveset, leszegte a fejét, majd, mint aki öklelni készül, nekirohant az eperfának. Nagyot csattant a Tehén két szarva a fa derekán, nagyot rázkódott a fa, de egy szem eper nem sok, annyi sem hullott alá. Hogy miért nem? Azért, mert még éretlen volt vala-mennyi, és erősen fogódzott a szárán.
A Tehén azonban nem gondolt erre, hanem - egy kicsit bosszúsan, hogy nem sikerült mindjárt elsőre a dolog - megint hátrált valamennyit (jóval többet, mint az imént), megint leszegte a fejét, mint aki öklelni készül, és másodszor is nekirontott az eperfának. Nagyot csattant a tehén két szarva az eperfa derekán (sokkal nagyobbat, mint az imént), nagyot rázkódott a fa, de egy szem eper nem sok, annyi sem hullott alá. Persze hogy nem! Hol volt még az eperérés ideje!
- Ejnye, néni! - ingerelte a Nyúl. - Csak nem gyengített el az öregség?
- Engem?! - kiáltotta a tehén. - Erősebb vagyok, mint valaha. Ha kell, akár ki is döntöm ezt a hitvány fát. Ide nézz!
S azzal újra hátrált egy darabot (sokkal többet, mint az előbb), újból leszegte a fejét, mint aki öklelni készül, és harmadszor is nekirontott az eperfának. Nagyot csattant a Tehén két szarva az eperfa derekán (sokkal, de sokkal nagyobbat, mint az előbb), nagyot rázkódott a fa, de az epereső csak nem akart eleredni.
A Tehén azonban ezúttal nem hátrált egy tapodtat sem; ott maradt, leszegett fejjel, a fánál.
Talán belátta, hogy nem boldogul az éretlen eperrel?
Dehogyis! Folytatta volna az öklelődzést szívesen akármeddig (nem azért, hogy a Nyúl kedvében járjon, hanem hogy az erejét fitogtassa), de mozdulni sem bírt álltó helyéből.
- Beszorult a szarvam a fába - panaszolta -, nem tudom kihúzni.
- Csak nem? - csodálkozott kajánul a Nyúl, mert hát éppen arra számított kezdettől fogva, hogy a Tehén szarva előbb-utóbb beszorul a fába, ha olyan erősen bökdösődik. - Igazán beszorult? No de ilyet!
- Segíts! - kérte a Tehén a Nyulat.
- Segítenék én szívesen, kedves nénikém - felelte a Nyúl -, de, sajnos, túlságosan kicsi és gyenge vagyok. Akárhogy ágaskodom is, nem érek fel a szarvadig. - Hatalmasat sóhajtott: - Bizony, bizony, most látom csak, mekkora baj, hogy ilyen kicsinek születtem!
- Ne sápítozz! - szólt rá bosszúsan a Tehén. - Inkább találj ki valamit, hiszen miattad kerültem ilyen bajba!
- Nem is felejtem el soha, hogy milyen kedves voltál hozzám - ígérte a Nyúl. - Megyek, hívok segítséget. Egykettőre visszajövök, addig légy türelemmel.
S azzal - lippiti-klippiti, lippiti-klippiti - elszaladt, egyenesen haza.
- Asszony, gyerekek, egy-kettő, szedelőzködjetek! - kiáltotta. - Ami sajtár, csöbör, rocska, kanta, csupor csak akad a háznál, hozzátok gyorsan!
Azok nem sokat kérdezősködtek: ami sajtár, csöbör, rocska, kanta, csupor csak akadt a háznál, gyorsan előhozták. A Nyúl maga is felkapott egy jókora vödröt.
- Utánam! - vezényelt, és indult vissza a mezőre, az eperfához, jobban mondva: az eperfába szorult Tehénhez.
A Tehén már messziről hallotta a Nyúl lépéseit: lippiti-klippiti, lippiti-klippiti - meg a Nyúlné és a nyúlfiak lépéseit: lipp-klipp, lipp-klipp, lipp-klipp...
„Jönnek már! - gondolta. - De vajon hogy akar segíteni rajtam ez a sok apró, gyenge jószág?”
Aztán más zajt is hallott: csirr-csörr, csirr-csörr - meg ezt: klipp-klapp, klipp-klapp - és még ezt is: zirr-zurr, zirr-zurr...
„Hát ez meg micsoda? - fülelt a Tehén. - Mintha a Nyúl család minden sajtárt, csöbröt, rocskát, kantát, csuprot magával hozott volna, ami csak a háznál akadt. Vajon mire készülnek?”
Megtudta hamar.
- Itt vagyunk, Tehén néni! - kiáltotta a Nyúl. - Kiszabadítani, sajnos, nem tudunk, mert akárhogy ágaskodunk is, nem érünk fel a szarvadig.
- Hát akkor mit akartok? - kérdezte a Tehén.
- Nem könnyíthetünk rajtad máshogy, mint hogy megfejünk - felelte a Nyúl. - Meglátod, mindjárt, kellemesebb lesz az álldogálás, ha kiürítjük a tőgyedet.
Mindjárt le is tette a vödrét a földre, a Tehén tőgye alá, ő maga pedig odakuporodott, és akármennyit szitkozódott, rúgkapált is az irigy Tehén, telefejte a vödröt.
Utána a felesége látott munkához: egy nagy sajtárt megtöltött friss, habos tehéntejjel. A Nyúlné után a nyúlfiak következtek egy-egy csöbörrel, rocskával, kantával, csuporral.
Amikor valamennyien elkészültek, így szólt a Nyúl:
- Köszönjük a tejet, kedves nénénk! Hazamegyünk, szép lassan megiszogatjuk. Közben pedig egyfolytában rád gondolunk. Mert az a legjobb ebben a tejben, hogy ajándékba adtad, tiszta jó szívvel, kéretlenül...
- És aztán mi történt?
- A nyulak jót nevettek a tréfán, és elszaladtak. A Tehén (aki a fejét sem tudta fordítani, hiszen a szarva beszorult a fába) hallotta a lépéseiket: lippiti-klippiti, lipp-klipp - előbb közelről, majd messzebbről, halkabban: lippiti-klippiti, lipp-klipp - a végén pedig egészen messziről, egészen halkan: lippiti-klippiti, lipp-klipp...
Azután nem hallott semmit. Csak egy méh döngött a füle körül, és egy lusta béka vartyogott odább, a tocsogóban. A Tehén meg ott maradt magában az eperfa alatt.
Amikor a Héja meghallotta a Nyúl hangját, jó messziről (azt, hogy: „Keresd meg magad!”), rájött, hogy becsapták. A fa derekán nincs nyílás, a nyílásban nincs kövér szürke mókus. De még a Nyúl is kiszökött az odúból.
Bosszankodott a Héja erősen, hogy így rászedette magát. Tartott tőle, hogy a Róka csúnyán lehordja majd, amiért futni engedte a Nyulat. Elhatározta hát, hogy letagadja, ami történt.
Gyorsan lehussant a fáról, és leült az odú nyílása elé, mintha ott ülne azóta is.
Már jött is a Róka az erdőn keresztül, fejszével a vállán.
- Remélem, nem várattalak sokáig - mondta. - Hogy érzi magát a Nyúl az odúban?
- Azt hiszem, semmi baja - válaszolta a Héja. - Nagyon csendesen viselkedik. Talán elaludt a sötétben.
- No, majd én felkeltem - nevetett a Róka.
S azzal ingujjra vetkőzött, markába köpött, két kézre fogta a fejszét, azután felemelte, és lecsapott vele. Csak úgy pattogott a szilánk a fa derekából.
- Hát ehhez mit szólsz, Nyúl koma? - csúfolódott a Róka. - Még mindig azt tartod, hogy egy-két évig eléldegélhetsz ebben az odúban?
A Nyúl (hol volt az már akkor!) persze nem felelt. Helyette gyorsan megszólalt a Héja:
- Ujujuj! Látom a Nyulat! Ott lakmározik, bent az odúban!
- Nem sokáig lakmározik már - felelte a Róka.
S azzal megforgatta a feje fölött a fejszét, és akkorát csapott vele egyszer, kétszer, sokszor a fa derekára, hogy visszhangzott bele az erdő. Röpködött a szétforgácsolt fakéreg, tágult az odú nyílása.
- Hol a Nyúl? - kérdezte a Róka, mert hiába meresztette a szemét, nem látta sehol.
- Bent lapul az odú mélyén - bizonygatta a Héja. - Épp egy káposztatorzsát rágcsál.
No, jó, a Róka megint megforgatta a feje fölött a fejszét, megint odavágott vele a fa derekára, egyszer, kétszer, sokszor. De ettől már úgy kinyílt az odú szája, hogy a Róka meglátta: egy kevés fonnyadt mohán és száraz taplógombán kívül semmi sincs odabent.
„Ha a Nyúl eltűnt - gondolta magában -, akkor csak a Héja lehet ludas a dologban.”
Sokkal ravaszabb volt azonban, semhogy elárulja, mit gondol.
Ehelyett így szólt:
- Csakugyan, ott kuporog a Nyúl az odú mélyén. Dugd be a fejedet, nézd meg, mit csinál!
A Héja nem fogott gyanút, bedugta a fejét a nyíláson.
Abban a pillanatban mögötte termett a Róka, és elkapta a madár farkát.
A Héja csapkodott a szárnyával, szabadulni igyekezett. De a Róka nem eresztette.
- Miért bántasz, cimbora? - kérdezte a Héja ártatlanul. - Nem vétettem én neked semmit.
- Nem-e? - felelte a Róka. - Hát a Nyúl hová lett? Mert az odúban nincs, és csak te tudhatod, hogy hová tűnt.
- Eltűnt? - adta a meglepettet a Héja. - No de ilyent! Hol lehet?
- Alighanem a te feneketlen gyomrodban. Ahelyett hogy őrizted volna, felfaltad. Pedig hát én akartam felfalni.
- Búbos banka legyen a nevem, ha csak hozzányúltam is! - tiltakozott a Héja.
- Bánom is én, akárminek neveznek is! - mondta a Róka. - Ha nem ehettem meg a Nyulat, megeszlek téged, gyomrodban a Nyúllal!
- Mondtam már, hogy nincs a gyomromban a Nyúl!
- Akkor csak téged magadat eszlek meg - válaszolta a Róka.
- Hát, ha mindenképpen végem van - sóhajtotta a Héja -, arra kérlek, hogy legalább forgass meg előbb jó erősen, csapd a fejemet a fához, hogy ne szenvedjek annyit.
- Ha csak ez kell, megtehetem - felelte a Róka.
S azzal, szájában a madárfarkával, sebesen forogni kezdett. A héja maga is segített, a szárnyával verdesve, a lábával rúgkapálva.
Addig pörgött a Róka, amíg a Héja farkából mind kiszakadt a toll. A madár, mihelyt szabad-nak érezte magát, felrepült a fa tetejére. A Róka meg ott állt a fa tövében, bambán, egy csomó héjatollal a szájában.
Á, bé, cé, dé, rajtam kezdé
a nagy bölcsességet,
a nagy eszességet,
á, bé, cé, dé, rajtam kezdé.
Enn, ó, pé, kú, a nagy torkú,
Mind megissza a bort,
Vígan rúgja a port,
Enn, ó, pé, kú, a nagy torkú.
Autó, vonat, búgócsiga,
piros pettyes labda,
Iskolába megyünk holnap,
ma van búcsú napja.
Mackó bácsi, hajas babák,
itt van az új táska,
Háton viszem, hogy az úton
minden gyerek lássa.
Kedves óvodám, sok víg nap után
itt a búcsúnap, indul a csapat.
Nem vár ide már játék, mesevár,
tollam, ceruzám kísér ezután. Fel
Este jó, este jó,
este mégis jó.
Apa mosdik, anya főz,
együtt lenni jó.
Ég a tűz, a fazék
víznótát fügyül,
bogárkarika forog
a lámpa körül.
A táncuk karikás,
mint a koszorú
meg is hal egy kis bogár,
mégse szomorú.
Lassú tánc, lassú tánc,
táncola plafon,
el is érem már talán,
olyan alacsony.
De az ágy meg a szék
messzire szalad,
mint a füst, elszállnak a
fekete falak.
Nem félek, de azért
sírni akarok,
szállok én is, mint a füst,
mert könnyű vagyok ...
Ki emel, ki emel,
ringat engemet?
Kinyitnám még a szemem,
de már nem lehet ...
Elolvadt a világ,
de a közepén
anya ül, és ott ülök
az ölében én.
Ó ha cinke volnék,
útra kelnék,
hömpölygő sugárban
énekelnék
minden este
morzsára, buzára
visszaszállnék
anyám ablakára.
Ó ha szellő volnék,
mindig fújnék,
minden bő kabátba
belebújnék
nyári éjen,
fehér holdsütésen
elcsitulnék
jó anyám ölében.
Ó ha csillag volnék
kerek égen,
csorogna a földre
sárga fényem
jaj de onnan
vissza sose járnék,
anyám nélkül
mindig sírdogálnék.
Már megjöttünk ez helyre,
anyánk köszöntésére.
Anyánk, légy reménységben,
köszöntünk egészségben.
Amennyi a zöld fűszál,
égen ahány csillag jár,
májusban a szép virág:
annyi áldás szálljon rád.
Este jó, este jó,
este mégis jó.
Apa mosdik, anya főz,
együtt lenni jó.
Ég a tűz, a fazék
víznótát fügyül,
bogárkarika forog
a lámpa körül.
A táncuk karikás,
mint a koszorú
meg is hal egy kis bogár,
mégse szomorú.
Lassú tánc, lassú tánc,
táncola plafon,
el is érem már talán,
olyan alacsony.
De az ágy meg a szék
messzire szalad,
mint a füst, elszállnak a
fekete falak.
Nem félek, de azért
sírni akarok,
szállok én is, mint a füst,
mert könnyű vagyok ...
Ki emel, ki emel,
ringat engemet?
Kinyitnám még a szemem,
de már nem lehet ...
Elolvadt a világ,
de a közepén
anya ül, és ott ülök
az ölében én.
Sok-sok levél van a fán,
Mind hasonló forma,
Milliónyi levél közt
Még sincs két egyforma.
A Földön sok gyerek él,
milliárd is megvan,
De az egész világon
Belőlem csak egy van.
S ha egy nagy tér közepén
Tenger gyerek állna,
Közöttünk az anyukám
Mégis rám találna.
Ébresztem a napot,
hogy ma szebben kelljen,
Édesanyám felett
arany fénye lengjen!
Ébresztem a kertet,
minden fának ágát,
bontsa ki érette
legszebbik virágát!
Ébresztem a rigót
s a vidám cinegét,
dalolja mindegyik
legvígabb énekét!
Ébresztem a szívem,
forróbban dobogjon:
Az én Édesanyám
mindig mosolyogjon!
Édes-kedves Nagyanyókám!
Anyák napja van ma!
Olyan jó, hogy anyukámnak
is van édesanyja.
Reggel mikor felébredtem
az jutott eszembe,
anyák napján legyen virág
mind a két kezembe.
Egyik csokrot neked szedtem,
odakünn a réten,
Te is sokat fáradoztál
évek óta értem.
Kimostad a ruhácskámat,
fésülted a hajamat,
jóságodat felsorolni
kevés lenne ez a nap.
Köszönöm, hogy olyan sokat
fáradoztál értem,
és hogy az én jó anyámat
felnevelted nékem.
Amíg a Róka a korláthoz pányvázva, tehetetlenül dühöngött magában, a Nyúl vidáman sziva-rozgatva beszélgetett Mezeiné asszonysággal és a lányaival. Később még egy friss nótát is eldalolt, sőt táncra is perdült, és jól megforgatta a báránykisasszonykákat, egyiket a másik után.
De végül is beesteledett, eljött a hazamenés ideje.
A Nyúl megköszönte a szíveslátást, nagy sarkantyúpengetve végiglépdelt a tornácon, eloldozta a Róka kantárját, és nyeregbe pattant.
Úgy ült a nyeregben, olyan délcegen, mint valami huszár.
- Gyi te, Róka! - kiáltotta.
A Róka, hátán a Nyúllal, elügetett.
Eleinte rendesen szedte a lábát - top-top, top-top -, de amikor kifordult Mezeiék udvarából, egyszerre vad vágtába fogott - bumm-bele, bumm-bele -, aztán két mellső lábát megfeszítve, egyszerre megállt - hó-ó-hó -, majd jobbra-balra hányva-vetve magát, megint nekiiramodott - hipp-ide, hopp-oda, hipp-ide, hopp-oda -, a fejét meg hol felkapta, hol leszegezte, egyszóval: mindent elkövetett, hogy ledobja a hátáról a Nyulat.
De hiába mesterkedett, mert a Nyúl keményen markolta a kantárt, erősen szorította a térdével a Róka oldalát. A Róka ficánkolt, ágaskodott, rúgkapált, a Nyúl pedig csak ült a nyeregben, peckesen.
Látta a Róka, hogy így nem boldogul; csak magát hajszolja, fárasztja hasztalanul, de a Nyulat nem bírja kidobni a nyeregből.
Gondolt hát egyet: váratlanul a földre vetette magát, és meghempergődzött a füvön.
De a Nyúl felkészült erre is. Gyorsan kihúzta a lábát a kengyelből, eleresztette a kantárt. Ő is hempergett ugyan egyet-kettőt, de nemigen ütötte meg magát. Egy pillanatig sem gondolko-zott, hanem talpra ugrott, és máris rohant, be az erdőbe. A Róka utána.
A Nyúl gyorsabban futott, mint valaha, mert a félelem hajtotta. A Róka is gyorsabban futott, mint akármikor annakelőtte, mert őt meg a harag sarkallta.
De úgy látszik, a Róka jobban haragudott, mint amennyire a Nyúl félt, mert nem maradt el a Nyúl mögül (pedig fáradt lehetett a sok nyargalászástól, ugrálástól, fickándozástól), sőt már-már szinte utol is érte. A Nyúl nem tehetett mást, mint hogy irányt váltott, és hirtelen beugrott egy vastag, öreg fa odvába.
Az odú nyílása, szerencsére igen szűk volt, a Rókának még a feje sem fért be rajta. A Nyúl az odú mélyén biztonságban érezhette magát.
Igen ám, de hogy szabadulhat onnan?
A Róka ott ült, fújtatva, szuszogva, a fa tövében, és egyre csak az odú nyílását leste, hogy ha a Nyúl menekülni próbálna, mindjárt nyakon csípje.
- Meddig akarsz itt üldögélni, komám? - kérdezte a Nyúl kötekedve.
- Akár egy évig is - felelte a Róka. - Előbb-utóbb majd csak kikerget onnan az éhség.
- Arra ugyan várhatsz! - nevetett a Nyúl. - Pompás éléskamrát találtam idebent. Nem egy évig, hanem akár kettőig is eléldegélek itt, ebben a kényelmes odúban.
- Nem éldegélsz te ott semeddig! Hozok egy fejszét, kitágítom a nyílást, téged pedig a fülednél fogva húzlak ki.
- Hozd csak azt a fejszét - biztatta a Nyúl.
De a Rókának több esze volt ennél. Hogyne! Hiszen amíg a fejszét hozza, a Nyúl százszor is megszökhetik.
Mit tegyen hát?
Amint így töri a fejét, szárnysuhogást hall a magasból. Felnéz, és látja, hogy régi cimborája, Héja úr ereszkedik le a fa legmagasabb ágára.
- Épp a legjobbkor jössz! - kiáltotta a Róka. - Gyere, ülj ide, ez elé az odú elé. Bent van a Nyúl. Vigyázz, hogy meg ne szökjön, amíg én vissza nem jövök.
- Szíves örömest megteszem - válaszolta a Héja, és leereszkedett a földre. - Rám bízhatod a dolgot.
A Róka hazament, a Héja pedig az odú nyílását leste.
Kisvártatva megszólalt a Nyúl az odú mélyén:
- Róka koma!
A Róka már messze járt, a Héja pedig nem válaszolt.
- Miért nem felelsz, Róka komám? - folytatta a Nyúl, pedig hát tudta jól, hogy a Róka már messze jár. - Felelhetsz nyugodtan, nem akarok én kérni semmit. Csak arra vagyok kíváncsi, hogy nem láttad-e valamerre Héja urat.
A Héja megpróbálta utánozni a Róka hangját.
- Miért? - kérdezte. - Mit akarsz Héja úrtól?
A Nyúl úgy tett, mintha elhinné, hogy a Róka beszél.
- Ó, semmi különöset - válaszolta. - Valami jó falatot találtam a számára. De ha nincs itt a közelben, nem érdemes beszélni róla.
- Már hogyne volna érdemes! - kiáltotta a Róka hangján a Héja. - Hiszen én magam is szívesen megenném azt a jó falatot.
- Csakhogy te sem repülni, sem fára mászni nem tudsz. Márpedig azt a falatot csak a magasban lehet megenni.
- Miféle falat az? - tudakolta a Héja.
- A világ legkövérebb szürke mókusa. Ha megkergetem, kibújik a felső nyíláson, odafent a fa derekán. Ha Héja úr felülne egy magas ágra, könnyen megfoghatná. De hát sajnos, nincs itt.
A Héja aznap történetesen nem ebédelt, és különben is a szürke mókus volt a kedvenc eledele, kivált a kövér. Nagy mohóságában még arról is megfeledkezett, hogy a Róka hangját utánozza, úgy válaszolt:
- Sose törődj azzal, hogy itt van-e, vagy nincs-e itt. Kergesd ki csak azt a kövér szürke mókust!
A Nyúl látta, hogy sikerülőben van a terve. Éktelen ordítozásba kezdett hát odabent az odúban, tapsolt, topogott, döngette a fát.
Eközben pedig titokban kikandikált a résen, és figyelte, mit csinál a Héja.
Azt csinálta, amit egy magafajta, lassú eszű, falánk madár csinálhatott: otthagyta a helyét, és szárnyával verdesve felröppent a fa legmagasabb ágára.
Hát a Nyúl mit csinált?
Azt, amit a magafajta gyors eszű, gyors lábú állat csinálhatott: kiugrott az odúból, és szél-sebesen elnyargalt.
- Hol az a nyílás? - kiáltott le a Héja a fáról.
De a Nyúl már csak futtában válaszolt:
- Keresd meg magad!
Másnap este a Kisfiú nem várta meg, hogy Rémusz bácsi hellyel kínálja, mindjárt feltelepedett a székre.
- Kezdd el - mondta.
Rémusz bácsi úgy tett, mintha csodálkoznék.
- Elkezdjem? - kérdezte. - Mit kezdjek el?
- A mesét - felelte a Kisfiú.
- Miféle mesét?
- Hát a Rókáról meg a Nyúlról.
- De hiszen azt már be is fejeztem! A Róka becsapta a Nyulat, de a Nyúl kifogott a Rókán, és aztán hazaszaladt. Kész a mese.
A Kisfiú elszontyolodott.
- Anya azt mondta, hogy sok mesét tudsz.
Tudott is Rémusz bácsi, sokat. Csak éppen tréfálkozott a Kisfiúval.
- Mondtam, hogy a Nyúl hazament. Mit mesélhetnék még róla?
- Hazament - ismételte a Kisfiú. - De azután mindig otthon is maradt? Sose ment el hazulról?
- No lám! - kiáltott fel Rémusz bácsi. - Igazad van: elment hazulról, még aznap este.
- Hová ment?
- Mezeiné asszonysághoz és a négy lányához, látogatóba.
- Ki volt az a Mezeiné asszonyság? - tudakolta a Kisfiú.
- Egy derék kos özvegye - felelte Rémusz bácsi. - Igen jó lelkű, kedves, vendégszerető hölgy. Az állatok szívesen keresték föl munka után, már csak a csinos, vidám báránykisasszony lányai kedvéért is. Hát ide ment el a Nyúl egy kis beszélgetésre.
- És miről beszélgettek?
- Elég érdekes dolgokról - mondta az öreg. - Mindjárt meghallod.
Mezeiné asszonyság és lányai igen barátságosan fogadták a Nyulat, egy kis maradék sárga-répával is megkínálták. Hanem közben az asszonyság is, a lányok is, elölről, hátulról, folyton a bundáját nézegették.
Végül is a Nyúl megsokallta a dolgot.
- Szabad tudnom, mélyen tisztelt asszonyom - kérdezte -, miért bámulnak úgy, mintha még sohasem láttak volna?
Mezeiné megőrizte a komolyságát, de a lányok (amolyan neveletlenke volt még mind a négy) úgy kuncogtak, vihogtak, úgy pukkadoztak a nevetéstől, mintha valaki csiklandozta volna őket.
- Néhány szurokfolt van a bundáján - felelte az asszonyság. - És ez annál feltűnőbb, mert eddig mindig olyan csinosan megmosdva, megfésülködve jött el hozzánk.
A Nyúl végignézett magán, és bosszúsan látta, hogy csakugyan: egy-két helyen elmulasztotta letisztítani magáról a szurkot.
- A bognárműhely mellett jöttem el - füllentette zavartan. - Úgy látszik, ott ragadt rám.
- Lehetséges - mondta Mezeiné udvariasan, mert nem akarta meghazudtolni a vendégét. - Sohasem lehet eléggé vigyázni az ilyen mesteremberek műhelyénél.
Az egyik báránykisasszony azonban (a négy neveletlen lány közül ez volt a legneveletlenebb) elkottyantotta:
- Én tudom ám, hogy mitől tetszik szurkos lenni! Oda tetszett ragadni a szurokbabához!
Mezeiné hasztalanul nézett szigorúan a lányaira. Most már a másik három (a kevésbé neve-letlen) sem bírt magával.
- Csupa kulimász tetszett lenni! - kacagtak.
A Nyúl összevonta a szemöldökét.
- Hát ezt ki mesélte? - kérdezte.
Mezeiné asszonyság - mit tehetett mást? - őszintén megmondta:
- A Róka járt itt, tőle hallottuk. Igazán sajnálom, hogy ez a négy haszontalan lány kifecsegte a dolgot.
A Nyúl legyintett.
- Ó, a Róka! - felelte száját biggyesztve. - Ahol csak teheti rosszat beszél rólam. Nem bírja elfelejteni, hogy valaha az én, boldogult jó apám hátaslova volt. Én is gyakran nyargalásztam rajta legény koromban.
- No de ilyent! - csapta össze a kezét az asszonyság. - Róka uram hátasló volt fiatalkorában? Ha nem kegyelmed mondaná, el sem hinném.
- Pedig ez a színtiszta igazság. Legközelebb, ha a Róka erre jár, akár meg is kérdezhetik tőle.
S azzal, megköszönve a szíves vendéglátást, fejébe nyomta a kalapját, és - lippiti-klippiti-lippiti-klippiti - fürgén eltávozott.
Másnap a Róka megint beállított Mezeiékhez.
- Hallom, itt járt a Nyúl - mondta. - Mit mesélt?
- Semmi érdekeset - válaszolta az asszonyság, mert ezt a vendégét sem akarta megbántani.
De az egyik báránykisasszonynak (a négy neveletlen lány közül a legneveletlenebbnek) megint eljárt a szája:
- Azt mondta, hogy a boldogult papájának a hátaslova tetszett lenni.
- Mármint hogy én? - kiáltotta a Róka. - Hogy én a hátaslova voltam?
- Nem neki, hanem a boldogult papájának - javította ki szabatosan a neveletlen báránykis-asszony.
- De legény korában ő is gyakran nyargalászott a bácsin - nevetett a másik három.
- Tyű, a hazug mindenét annak a Nyúlnak! - dühöngött a Róka.
- Majd adok én annak a kulimászba ragadt senkiházinak!
- Csak nyugalom! - intette Mezeiné asszonyság.
A Róka meghajolt.
- Bocsánatot kérek, hogy megfeledkeztem az illendőségről, de azt meg kell engedniük, hogy idehozzam a nyulat. Azt akarom, hogy a fülük hallatára vonja vissza ezt a rágalmat.
Futott is mindjárt, egyenesen a Nyúl házához. Bezörgetett az ajtón.
- Ki az? - szólt ki a Nyúl gyenge, elhaló hangon. - Ágyban fekszem, beteg vagyok.
Gondolta a Róka: ha megmondja, miért jött, a Nyúl nem nyit ajtót. Magába fojtotta hát a haragját, és ezt felelte:
- Mezeiné asszonyság küldött érted, Nyúl komám. Azt üzeni, hogy vendégséget rendez, okvetlenül vár, mert a lányok táncolni akarnak.
- Dehogyis bírok én táncolni! - nyögött a Nyúl. - Jártányi erőm sincs.
De a Róka csak unszolta, hogy ne kényeskedjék, keljen fel, majd meglátja, hogy jobban lesz a friss levegőn.
- Úgysem jutok el odáig! - sóhajtozott a Nyúl. - Reszket a lábam, állni sem tudok, nemhogy gyalogolni.
- Ha olyan gyenge vagy, elviszlek a karomban.
- Félek, hogy elejtesz, összetöröm magam.
- Hát akkor elviszlek a szájamban.
- Attól meg különösen félek. Hátha meg találsz harapni!
A Róka mindenáron azt akarta, hogy a Nyúl menjen el vele Mezeiné asszonysághoz, és ezért folytatta a rábeszélést:
- Ha sem a karomban nem bízol, sem a fogaimban: ülj a hátamra. Úgy aztán le sem ejthetlek, meg sem haraphatlak. Szép kényelmesen elkocogunk a vendégségbe.
- A hátadra üljek? - fontolgatta a Nyúl. - Attól tartok, hogy kemény a gerinced, megnyomja a fájós, gyenge testemet. Csak nyeregben ülhetek, másképp sehogy.
A Rókának még sosem volt nyereg a hátán, mert azt csak a lovak, szamarak, öszvérek hord¬ják, de azért ráállt a dologra. Örült, hogy a Nyúl legalább ezen az áron hajlandó kimozdulni a házából.
- Nem bánom - felelte. - Tégy nyerget a hátamra. Hanem most már ideje, hogy felkelj, mert elkésünk.
- Kengyel nélkül lefordulhatok a nyeregből - aggodalmaskodott a Nyúl. - Ha nem köthetek kengyelt a nyeregre, fel sem ülök.
- Azt sem bánom - mondta a Róka türelmetlenül. - Köss rá kengyelt, ha anélkül nem mersz nyeregbe szállni.
- Igen ám, csakhogy mibe fogóddzam? Kantár nélkül nem érezném biztonságban magam.
- Mindegy nekem: kantárral vagy kantár nélkül, csak már gyere!
A Nyúl erre ajtót nyitott. Volt egy fészer az udvarban, onnan előhozott egy nyerget, egy pár kengyelt, egy kantárt, és miközben hatalmasokat nyögött, hogy így fáj a háta, úgy hasogat a lába, amúgy nyilallik az oldala: annak rendje-módja szerint megnyergelte, felszerszámozta a Rókát.
- De azt kikötöm, hogy csak a kertajtóig cipellek - jelentette ki a Róka. - Onnan gyalog sétálsz be Mezeiék házába.
No, jó, ebben megegyeztek. A Nyúl szépen megfésülködött, kipödörte a bajuszát, azután nyeregbe ugrott, és lábát a kengyelbe dugva, megmarkolta a kantárt.
- Mehetünk! - kiáltotta.
A Róka sebesen ügetett Mezeiék háza felé. A Nyúl keményen ült a nyeregben; nem szédült le, nem is csúszkált semerre, mivelhogy semmi baja sem volt: a betegséget csak tettette, hogy lóvá tehesse (de most az egyszer igazán) a Rókát. Még arra is maradt ideje, hogy útközben titokban sarkantyút kössön a két lábára.
Mezeiné asszonyság kertkapujában megállt a Róka.
- Szállj le, menj be szépen gyalog, ahogy megbeszéltük.
A Nyúl válasz helyett belevágta sarkantyúját a Róka vékonyába. A Róka olyant nyihant, hogy akármelyik hátaslónak is becsületére vált volna.
- Gyi te, Róka! - rikkantotta a Nyúl, és megrántotta a kantárt. - Előre a tornáchoz!
A Róka felágaskodott, de azután kénytelen-kelletlen berugtatott a kertbe.
- Hóha, Róka! - kiáltotta a Nyúl, jó hangosan, hogy Mezeiné asszonyság és lányai is meg-hallják.
Leugrott a nyeregből, gyorsan a korláthoz kötötte a kantárt, azután nagy sarkantyúpengetve belépett a házba.
Mezeiné hellyel kínálta. A Nyúl köszönte szépen, letelepedett, szivarra gyújtott, és vastag, kék füstöt eregetve így szólt:
- Ugyebár, hölgyeim, a minap említettem, hogy a Róka hajdanában a családom hátaslova volt? Most újra megnyergeltem, hogy kipróbáljam, bírja-e még a vágtatást. Nem mondom, sokat veszített az erejéből, de rövidebb utakra még ma is megteszi.
A Nyúl kedélyesen nevetgélt. Vele nevetett Mezeiné asszonyság is, vele nevettek a lányok, mégpedig igen hangosan és jóízűen.
A Róka volt az egyetlen, aki nem nevetett. Csak ült, csak ült, a korláthoz pányvázva, tehe-tetlenül. Amit tehetett, annyi volt, hogy a fogát vicsorgatta, és közben azon törte a fejét, hogyan álljon bosszút a Nyúlon azért a csúfságért, amelyet elkövetett rajta.
- Rég mulattam ilyen jól - mondta a Róka, amikor egy kicsit lecsillapodott a jókedve. - De hát lásd be: igazán mulatságos dolgot műveltél. Jössz az úton, megszólítasz egy élettelen szurok-babát, és azt várod, hogy még feleljen is. Amikor aztán nem tudod szóra bírni, nekiesel, és agyba-főbe vered. Persze hogy hozzáragadt kezed-lábad! Hiszen mindenki tudja, akinek csak egy csöpp esze van, hogy a szurok ragadós holmi, kiváltképpen ha megpuhul a meleg nap-sütésben, Így jár a hebehurgya. Senkit sem okolhatsz azért, ami történt. Magadra vess, ha bajba kerültél.
- Mit akarsz tenni velem? - kérdezte a Nyúl.
- Ezen még magamnak is gondolkoznom kell - válaszolta a Róka. - Annyi bizonyos, hogy most az egyszer nem segít rajtad az a híres nagy eszed. Elcsíptelek, Nyúl barátom, ez az igazság! Eleget bosszantottál, eleget tettél csúffá, elégszer jártál túl az eszemen, elégszer ütöttél el a legjobb falatoktól. Most rajtam a sor, bosszút állok mindenért!
- És hogy állsz bosszút rajtam? - tudakolta a Nyúl.
- Azt hiszem, legjobb, ha rőzsét gyűjtök, tüzet rakok, és megsütlek elevenen.
A Nyúl, gondolhatni, éppen ezt szerette volna legkevésbé: megégni elevenen. De több esze volt, semhogy kimutassa, mennyire megijedt.
Inkább ezt felelte:
- Nekem már minden mindegy. Tudom, hogy nem remélhetek kegyelmet. Ha már meg kell halnom, legyen, úgy ahogy te akarod. Gyűjts hamar rőzsét, rakj tüzet, és süss meg elevenen.
A Rókát nagyon meglepte a válasz, mert azt hitte, hogy a Nyúl könyörögni fog az életéért.
- Micsoda? - kérdezte gyanakodva. - Talán bizony nem is bánod, hogy megégetlek?
- Bánom, nagyon is bánom - felelte a Nyúl. - De hát még az is jobb, mintha itt hagynál az út szélén a világ nevetségére.
- Tudod mit? - mondta a Róka. - Mást gondoltam. Nem vesződöm a rőzsegyűjtéssel, tűzcsinálással, hanem kerítek egy jó hosszú kötelet, és felakasztalak a legelső fára.
- Jó lesz, nagyon jó! - helyeselt a Nyúl. - Akassz fel, ha már mindenáron a halálomat kívánod. Csak azt a csúfságot meg ne tedd velem, hogy itt hagysz az úton, a kulimászba ragadva.
- Igen ám, csakhogy hol találok kötelet? - tűnődött a Róka. - Legegyszerűbb, ha a folyóba doblak.
- Persze hogy az a legegyszerűbb! Dobj a folyóba, minél előbb. Nem várok én irgalmat tőled. Csak egyre kérlek: valahogyan itt ne felejts az út szélén ezzel a ragacsos szurokbabával!
- Egy baj van! - töprengett a Róka. - Messze a folyó. Elfáradok, amíg odáig elcipellek. Sokkal jobb, ha itt helyben szétdarabollak.
- Igaz - bólogatott a Nyúl. - Minek fárasztanád magad a cipekedéssel? Darabolj szét itt helyben. Én már leszámoltam az életemmel. Csak azért könyörgök: itt ne hagyj az úton. Ha erre tévedne valamelyik ismerősöm, föld alá süllyednék szégyenletemben.
- Az ám! - vakarta a fejét a Róka. - Csakhogy a baltát otthon felejtettem! Mivel daraboljalak szét?
- Nem bánom, akármivel - felelte a Nyúl. - Semmitől sem félek, csak attól az egytől, hogy magamra hagysz, én meg itt ülök a szurokba ragadva, és aki erre jön, mind azt mondja: „No, te nagyokos! A Rókának, úgy látszik, mégiscsak több esze van, mint neked, ha ilyen könnyen kifogott rajtad.” Ettől félek csak, semmi mástól.
Addig-addig könyörgött a Rókának, hogy ha már lusta tüzet gyújtani, cipekedni, baltát keríteni, tegyen vele bármit, csak ott ne hagyja szégyenszemre az úton, amíg a Róka el nem vigyorodott.
- No, Nyúl komám, ostobább vagy, mint hittem. Elfecsegted, hogy mitől félsz a leginkább. Most legalább nem kell törnöm a fejemet, hogy mit csináljak veled.
A Nyúl kevés híján felkacagott örömében, mert látta már, hogy a Róka mindjárt lépre megy.
De nem árulta el magát, hanem ehelyett nagy jajveszékelésbe fogott - Jaj, jaj, jaj, miért is nem hallgattam inkább! Hiszen sejthettem volna, hogy a káromra fordítod minden szavamat! A végén még itt hagysz magamra, kulimászosan, tehetetlenül! Csak nem teszed ezt meg velem?
- De bizony megteszem! - felelte kajánul a Róka. - Legalább mindenki meglátja, hogyan járt túl az okos Róka a furfangos Nyúl eszén!
A Nyúl még könyörgött, siránkozott egy sort (de persze, csak úgy tessék-lássék, mert hiszen egyebet sem kívánt, mint hogy végre magára maradjon), azután nagyot sóhajtott:
- Látom, hiába minden. De annyit mondok, nem élem túl ezt a gyalázatot.
- Sebaj! - rikkantott a Róka - Ha megégettelek, vízbe fojtottalak, feldaraboltalak volna, azt sem élted volna túl.
S azzal fütyörészve, ugrándozva, nagy vidáman elindult hazafelé.
Hát a Nyúl?
Csak ült, csak ült az út szélén, a kő tövében, keze-lába a ragacsos szurokban. Nem is próbált szabadulni, csak ült, csak ült, csak várt, csak várt.
Mire várt?
Arra, hogy a nap melege megolvassza a szurkot. Ha a szurok megolvad: keze-lába kiszabadul.
Úgy is történt. Mire a nap delelőre ért, a szurok megolvadt. A Nyúl kiszabadította kezét-lábát, talpra ugrott, és futott (amennyire a sok ragacstól futni tudott), futott, egyenesen a kúthoz. Ott jól megmosakodott, egy tüskés csipkebokorággal alaposan megfésülködött, azután futott tovább, fel a dombtetőre.
A dombtetőről éppen a Róka házára látott. Ott hűsölt a Róka a háza előtt, az árnyékban.
- Róka koma! - kiáltott le a Nyúl. - Nézd csak, ki van itt!
A Róka felkapta a fejét.
- Hát te hogy kerülsz ide? - hebegte, amikor megpillantotta a Nyulat.
- A négy lábamon - nevetett a Nyúl. - De az igazat megvallva, az eszem is segített egy kicsit.
A Róka szólni sem tudott az elképedéstől. Csak ült, csak ült, csak bámult, csak bámult.
A Nyúl ellenben - akárcsak az imént a Róka - fütyörészve, ugrándozva, nagy vidáman elindult hazafelé. Talán még szebben is fütyült, nagyobbakat is ugrott a Rókánál; a vidámságra pedig bizonyosan több oka volt.
Öltözik a mező,
öltözik a rét is.
Akármilyen késve,
tavaszodik mégis.
Szalagot kötöttek a
füvek fejére,
Előbújt a tücsök
a rétek zenésze.
Nevet a gólyahír
sárga a mosolya,
Mosolyától fényes,
tükrös a pocsolya.
Öltözik a mező,
Készül a ruhája.
A sok virágmintát
most festik reája.
Beültettem kiskertemet a tavasszal,
Rózsa szegfű, liliom és rezedával,
Ki is nyíltak egyenkint, el szeretném adni mind,
De most mindjár!
Én megveszem virágodat, ha eladod,
Ha az árát te magad is nem sokallod. Versenyfutás az ára,
Fussunk tehát utána,
De most mindjár!
Mély erdőn
Ibolya-virág,
Elrejt jól
A boróka-ág.
Minek is rejt az az ág,
Gyere, tágas a világ,
Mély erdőn
Ibolya-virág.
Hol jártál, báránykám?
Zöld erdőben, asszonykám.
Mit ettél, báránykám?
Édes füvet, asszonykám.
Mit ittál, báránykám?
Forrásvizet, asszonykám.
Ki vert meg báránykám?
Szomszéd legény asszonykám.
Mivel vert báránykám?
Fütykösbottal asszonykám.
Sírtál-e báránykám?
Sírtam biz én asszonykám.
Hogy sírtál báránykám?
Ehem-behem asszonykám.
Házasodik a tücsök, szúnyog lányát kéri,
csiszeg-csoszog a tetű, násznagy akar lenni.
Odaugrik a bolha, vőfély akar lenni,
mindenféle csúf bogár vendég akar lenni.
Gólya volt a szekundás, kis béka a flótás,
Dongó darázs a brúgós, pulyka volt a prímás.
Táncba ugrik a majom, megjárja a polkát,
Híres betyár a bagoly, lesi a hurkáját.
Farkas volt a mészáros, hat ökröt levágott,
A mellé még malacot ötvenet kirántott.
Kecske volt a szakácsné, jó gulyáshúst főzött,
Míg az ebéd elkészült, a tücsök megszökött!
násznagy: a házasság előkészítésében (pl. leánykérésben) is részt vevő házassági tanú
vőfély: a lakodalom megszervezője és irányítója
prímás: elsőhegedűs, szekundás: másodhegedűs, flótás: fuvolás, brúgós: nagybőgős
Elgurult egy rézgaras.
Fölkapta egy kis kakas.
Ha fölkapta, jól tette,
a bögyébe betette.
De a bögye kidobta,
mérges lett a kakasra.
Összeszidta a kakast:
"Búzát adjál, ne garast!"
Kis kakas a piacon
búzát vett a garason.
Ezt adta a begyének,
most már békén megélnek
Volt egyszer egy nyúl. Úgy hívták, hogy: Nyúl. És volt egy róka. Úgy hívták, hogy: Róka. Ez a Róka már régóta szerette volna megfogni a Nyulat. De a Nyúl mindig túljárt az eszén.
Törte a fejét a Róka, hogyan csalhatná lépre az okos Nyulat. Mert ez idáig, akármilyen ravaszsággal próbálkozott is, mindig rajtavesztett.
Hát, ahogy egyszer az országúton sétálgat, valami feketeséget pillant meg az árok partján. Mi lehet az? Nézi, szagolja, meg is tapintja óvatosan a mancsával. Nem lehet más: egy nagy darab fekete szurok. Hogy került oda? Talán valamelyik falusi mesterember veszítette el: a csizmadia, a bognár vagy a zsindelyező.
No, fő, hogy ott van! A Róka csak egy pillanatig tűnődött, hogy mi hasznát vehetné, azután a homlokára csapott. Már tudta is: ezzel a nagy darab fekete szurokkal végre-valahára meg-foghatja a Nyulat. A módját is mindjárt kieszelte, és ha már kieszelte, tüstént munkához is látott.
Jól meggyúrta, megdögönyözte a szurkot (amelyet még nem puhított meg eléggé a langyos reggeli napsütés), és addig paskolta, nyomogatta, formázta, mintázta, ameddig amolyan kis fekete emberféle nem vált belőle. Feje is volt, keze is, lába is; szakasztott olyan volt, mint valami meztelen kis néger gyerek. Még kalapot is szerzett neki a Róka: egy közeli madár-ijesztőtől kérte kölcsön.
- Gyere, szurokbaba - mondta a Róka -, ülj ide szépen az út szélére, támaszkodjál meg jól ezen a nagy kövön, és várj türelmesen.
A Róka eligazgatta a szurokbabát az út szélén, a kő tövében, azután lehasalt az árokba, egy bokor mögé.
Nem kellett valami sokat várnia. Alig feküdt ott egy órácskát, amikor lépéseket hallott: lippiti-klippiti-lippiti-klippiti. A Nyúl jött arra, vidáman, fürgén, peckesen, ahogy szokása volt.
A Róka nem mozdult az árok mélyéről, a bokor mögül, onnan leste, hogy mi történik.
Az történt, hogy a Nyúl meglátta a szurokbabát, és nagyon elcsodálkozott. Hát ez meg kicsoda, micsoda? Még sohasem találkozott vele ezen a vidéken. Megállt az út közepén, és a füle tövét vakarta.
- Jó reggelt! - szólt végül. - Szép idő van.
A szurokbaba csak ült az út szélén, a kő tövében. A Róka meg ott lapult az árok mélyén, a bokor mögött.
- Mondom: szép idő van! - ismételte a Nyúl hangosabban, ha talán nagyot hallana az az ember formájú feketeség.
A szurokbaba nem felelt, meg se mukkant. A Róka ellenben alig bírta visszafojtani a nevetést.
A Nyúl közelebb lépett a szurokbabához.
- Uraságod alighanem idegen - mondta. - Szívesen útbaigazítom, ha nem tudja a járást errefelé.
A szurokbaba nem szólt, nem mozdult. Csak ült, csak ült az út szélén, a kő tövében. A Róka meg ott lapult az árok mélyén, a bokor mögött.
- Ejnye! - csóválta a fejét a Nyúl. - Talán bizony nagyot hall uraságod? Beszélhetek én hangosabban is.
S azzal odahajolt a szurokbabához.
- Hé! - kiáltotta. - Hozzád szóltam! Nem tudsz illedelmesen válaszolni?
A szurokbaba csak ült, csak ült az út szélén, a kő tövében. A Róka pedig (aki már azt sem tudta, hová legyen széles jókedvében) ott lapult az árok mélyén, a bokor mögött.
A Nyulat - ámbár máskülönben igen szelíd természete volt - elhagyta a béketűrés.
- No, ha nem tudod magadtól, hogy mi a tisztesség, majd én megtanítalak rá! - rivallt a szurokbabára. - Ha nem köszönsz mindjárt szép udvariasan: „Jó reggelt kívánok, tisztelt uram!” - és nem emeled meg a kalapodat, ahogy illik, akkor én verem le a fejedről.
De a szurokbaba csak ült, csak ült az út szélén, a kő tövében. A Róka pedig (két mancsát gyömöszölve a szájába, hogy valahogyan hangosan fel ne nevessen) ott lapult az árok mélyén, a bokor mögött.
- Úgy látom, nem hallgatsz az értelmes szóra - mondta a Nyúl. - Hát akkor megérdemled, amit most kapsz!
S azzal hátrált egy lépést, majd előreugrott, és jobb felől pofon csapta a szurokbabát úgy, hogy a kalap leröpült a fejéről. Igen ám, de addigra már a nap megolvasztotta a szurkot; csupa ragacs volt a szurokbaba tetőtől talpig. Persze hogy hozzátapadt a Nyúl lába, de úgy, hogy mozdítani sem tudta.
- Hallod-e, te szemtelen kölyök! - kiáltotta a Nyúl (mert annak nézte a szurokbabát: szemtelen kölyöknek, aki csak ül, csak ül, csak hallgat, csak hallgat, amikor pedig köszönni illenék). - Nem elég, hogy csak ülsz, csak ülsz, csak hallgatsz, csak hallgatsz, amikor pedig köszönni illenék? Még ráadásul a kezemet is megfogod?
A szurokbaba most sem felelt; csak ült, csak ült az út szélén, a kő tövében. A Róka pedig (akinek majd kirepedt az oldala a nagy nevethetnéktől) ott lapult az árok mélyén, a bokor mögött.
- Ha tüstént el nem ereszted a kezemet, balról is pofon ütlek! - fenyegette a Nyúl a szurok-babát.
A szurokbaba azonban nem eresztette el a Nyulat, és nem is válaszolt. Erre a Nyúl beváltotta a fenyegetést: bal felől is pofon vágta a szurokbabát. Persze hogy a bal lába is beleragadt a fekete kulimászba.
- Ez már aztán több a soknál! - kiabált a Nyúl. - Ha el nem ereszted a két kezemet, megrúglak!
De a szurokbaba erre sem eresztette el a Nyulat; csak ült, csak ült, az út szélén, a kő tövében. A Róka pedig (akinek már a könnye folyt a kacagástól) ott lapult az árok mélyén, a bokor mögött.
A nyúl egyre jobban nekimérgesedett. Haragjában a két hátsó lábával nekiugrott a szurokbaba hasának.
Meg is bánta rögtön, de már későn, mert most már nemcsak a két mellső lábát, hanem a két hátsót is fogva tartotta az olvadt szurok. Mozdulni is alig bírt.
A szurokbaba csak ült, csak ült az út szélén, a kő tövében. Hanem a Róka nem lapult tovább az árok mélyén, a bokor tövében. Szép csendesen odalopózott a Nyúl mögé, és szelíden, ártatlanul, mint aki csak most érkezett, ráköszönt:
- Jó reggelt, Nyúl barátom! Szép idő van!
A Nyúl nem gyanította, hogy a Róka keverte bajba, és ezért nagyon megörült a jövetelének.
- Jó, hogy jössz, komám! - nyögte. - Segíts rajtam, mert ez a feketeség megfogott, és nem ereszt.
A Róka úgy tett, mintha nem hallotta volna.
- Éppen téged kereslek! - mondta. - A feleségem azt üzeni, hogy szívesen lát ebédre. Finom káposztát készített, édes gyökeret, gyenge salátát.
- Mennék örömest - felelte a Nyúl -, de előbb szabadíts ki.
- Nem jössz? - csóválta a fejét a Róka. - Nagyon sajnálom. A feleségem még talán meg is sértődik.
- Ejnye, hát nem érted, mit beszélek?! - kiáltott a Nyúl. - Kezem-lábam mozdítani sem bírom.
- Ha nem jössz, úgy is jó - vont vállat a Róka. - De aztán lesheted, amíg még egyszer meghívlak ebédre!
- Megsüketültél? - kérdezte dühösen a Nyúl. - Talán meg is vakultál? Nem látod, milyen bajba jutottam?
De erre már elnevette magát a Róka. Úgy nevetett, hogy meg sem állt a négy lábán; levetette magát a földre, ott hempergett a porban, és közben rázta a nevetés.
A Nyúl csak most kapott észbe. Megnézte jól, hogy mi az, ami a kezét-lábát fogva tartja (bárcsak nézte volna meg előbb!), és látta, hogy nem más, mint egy baba formára gyúrt nagy darab fekete szurok.
Nem kellett sokáig törnie a fejét, hogy rájöjjön: most az egyszer a Róka járt túl az ő eszén.
Nem szólt egy szót sem, mert tudta, hogy a Rókától hiába várna segítséget. Csak ült, csak ült a szurokbabával az út szélén, a kő tövében. A Róka pedig csak hempergett, hempergett a porban, és nevetett, nevetett, mintha sohasem akarná abbahagyni.
Mit csinált a tücsök nyáron?
Csak muzsikált hét határon.
Aztán jött a tél a nyárra,
s fölkopott a koma álla.
Szomszédjában élt a hangya:
éhen ahhoz ment panaszra,
s arra kérte, egy kevéske
búzát adjon neki télre.
"Búzát? - szólt a hangya sógor. -
Már ez aztán sok a jóból!
Tél elején sincs búzád már?
Hát a nyáron mit csináltál?"
"Mit csináltam? Kérem szépen
muzsikáltam - szólt szerényen
tücsök mester. - Aki kérte,
nótát húztam a fülébe."
"Nótát húztál, ebugatta?
Nohát akkor - szólt a hangya -
járd el hozzá most a táncot! Jó mulatságot kívánok."